November első napjaiban a keresztények világszerte megemlékeznek halottaikról. A magyar hagyományokban a temetőlátogatás, gyertyagyújtás, a sírok virággal való díszítése a leggyakoribb. 2019. november 3-án, vasárnap a montreáli Magyarok Nagyasszonya templomban is megemlékeztünk elhunyt szeretteinkről.
Akik hazájuktól távol élnek, szívükben hordozzák elhunyt szeretteik emlékét, de nem tudnak gyertyát gyújtani a halottak sírjánál, mivel a szülőföld temetői őrzik azok hamvait. A montreáli magyar közösség templomában mindig van lehetőség gyertyagyújtásra, amit sokan vasárnapról vasárnapra meg is tesznek. November 3-án azonban rendhagyó helyen és rendhagyó módon lehetett gyertyát gyújtani. Az érkezőket meghívtuk, hogy az oltár előtt kihelyezett mécseseket mindenki személyesen maga gyújtsa meg elhunyt szeretteiért. Egymás után lobbantak lángra a pici fények - az örök világosság jelképei...
Licskó Szabolcs plébános vezetésével már a 11 órás szentmise előtt elkezdtünk imádkozni halottainkért, de az istentisztelet több pontján is az elhunytakra emlékeztünk: a bevezető részben, a prédikációban, az egyetemes könyörgésekben, illetve a szentmise záró részében. Ez utóbbit a Kőrösi Csoma Sándor Program ösztöndíjasa tartotta. Az alcímben idézett zsoltársor volt az áldozás utáni megemlékezés kezdőéneke, majd elhangzott néhány gondolat a november eleji ünnepkör kialakulásáról, a halálhoz való viszonyulásunk kettősségéről: a halál miatti szomorúságról és a feltámadásba vetett hit vigaszáról. A 20. század első évtizedeiben 17 évesen elhunyt Kaszap István bánatos szüleit vigasztaló szavait idézte fel a megemlékező: "Ne sírjatok! Odafönt találkozunk!" Ezzel a hittel a halottak napja nem a gyász napja, hanem az örökkévalóságba való megérkezés ünneplése.
Elhunyt szeretteink sírja a temetőben van, lehet, hogy a testük már elporladt... De az, ami őket egyedivé tette, nem semmisült meg; a személyes lényük tovább él bennünk: emlékeinkben, szívünkben, Isten országában… Sokszor rájuk emlékezünk például egy kedvenc étel, ital, személyes tárgy, tőlük tanult ima vagy vers, esetleg átmentett hagyomány kapcsán; felidéződnek szavak, gesztusok, arc, mosoly, hangfoszlány… Valamilyen módon a templom is egy emlékező tér, hiszen tudjuk, holt ültek a padokban, rájuk emlékezünk, amikor értük gyertyát gyújtunk…
Henry Scott A szomszéd szoba című versének néhány részlete is elhangzott:
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen…, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint nap, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
A szentmise végén még egy utolsó szimbolikus gesztusra is sor került: - a megemlékezők saját mécsesüket a kereszt előtti tartóra helyezték, mintegy Krisztusra bízva elhunyt szeretteiket.
