Júliusban, a tél közepén, az iskolai szünet és az utazások miatt, ezúttal kisebb létszámmal, de annál lelkesebben gyűltünk össze a magyar iskolában.
A napot szokásos vidám, mozgásos bemelegítő játékkal kezdtük. A játékhoz párokba rendeződtek a gyerekek, majd a párok egyik tagja egy nagy kört formált a teremben, mindannyian terpeszállásba álltak, így kis „kapuk” keletkeztek. A kör közepére annyi habszivacs került, ahány páros játszott. A páros másik tagja eközben a külső körön kívül sétált körbe-körbe. Amikor elhangzott egy tapsjel, az volt a feladatuk, hogy minél gyorsabban visszaszaladjanak a társukhoz, átbújjanak a lábuk között és minél előbb felkapjanak egy habszivacsot a kör közepéről. A habszivacsot magasba kellett emelniük, ezzel jelezve, hogy sikeresen teljesítették a feladatot. Miután a gyerekek begyakorolták a mozdulatokat, elindult az „éles” játék: ezúttal már egy habszivaccsal kevesebb került középre, mint ahány páros részt vett, így minden körben valaki hoppon maradt. Ők kiestek, és így folytatódott tovább, míg végül csak egy győztes páros maradt. Ezután újra előkerült egy nagy kedvenc: a "turmix, kenu, palacsinta" játék, amit a gyerekek az első iskolai napon is nagyon élveztek, most sem volt ez másként!
A közös játék után korosztályok szerint váltak szét a csoportok. A legkisebbek játszócsoportjába két új baba is érkezett, még egyévesek sincsenek, de öröm volt látni, ahogy a családok ismerkedtek egymással. A nagyobbacska gyerekek színeztek, papírhajót hajtogattak, alkottak.
Délután a nagycsoportosokhoz csatlakoztam, akik árnyjátékkal foglalkoztak. Hihetetlen kreativitással készítették el saját kis történeteiket, vágtak, ragasztottak, terveztek, majd párokban elő is adták azokat, természetesen hang nélkül, csak árnyakkal mesélve. A rövid árnyjátékok nemcsak szórakoztatóak, de tanulságosak is voltak!
A nap végére még maradt energiánk egy kis táncra is. Dübörög a házra ugráltunk, Ciao Bellára pörögtünk-forogtunk, így zártuk a júliusi magyar iskolanapot.
