Idősnek tűnik legalábbis, itt, Sydneyben, ahol újra megkezdtem egy Kőrösi Csoma Sándor Programos szezont. Láttam az itteni magyarok életének már majdnem minden területét, találkoztam a nehéz történelmi időkben érkezők által alapított helyi közösségekkel, jártam egy baráti társaság összejövetelén is, akik nem járnak más magyar közösségekbe.
Sokféle sors és sokféle szál köti össze vagy éppen választja el egymástól az ittenieket.
Mostanra viszont megszületett itt, majd felnőtt és már gyermeket is vállalt a következő két generáció, akiknek szembe kell nézniük az anyanyelv megtartásának nehézségeivel.
Óvodától felfelé már csak a szülői ház őrzi a származási nyelvet, ha őrzi. Vegyes házasságok esetén még az sem. Nehéz és szomorú tapasztalat, amikor a magyar iskola udvarán szünetben angolul beszél egymással két magyar gyerek.
„Csak aki változik, marad hű önmagához"
Herbert Haag gondolatai igazak a nyelvre is.
Azon gondolkodtam, hogy azok az idős emberek, akik közül nem egy kisgyermekként, ötévesen került ide, hogyan őrizte meg a nyelvet? Mert megőrizte, akcentus nélkül, tisztán beszéli - ismerek ilyet, nem is egyet. Megvolt bennük a makacsság, a hit vagy nem is tudom micsoda, hiszen nem mentek haza, itt fogják befejezni az életüket, beszélve egy nyelvet, amit csak egymástól hallanak.
A fiatalok viszont csak tőlük hallják. Az ő veretes, bölcs szavaikat, szleng nélkül, általában tájnyelvi kifejezésekkel és hangsúllyal. Megállt az idő nyelvünk felett itt, megmerevedett, mint egy képernyőn.
Ez a mi feladatunk itt, KCSP-seké, hogy beszéljünk, nevessünk, feleseljünk, csacsogjunk magyarul, hogy újra éljen a nyelv, újra legyenek kamaszos pattanásai, kiheverendő gyermekbetegségei, ige, csúnya szavai is a feszültség levezetésére.
Örülnek is neki, felnevetnek egy-egy nem ismert kifejezés hallatán, és szinte érezni, ahogy átfúj egy friss szellő anyanyelvünk gyönyörű szavain és felborzolja őszülő tincseit.
